Szocreál csivitelés Bukarestben

Kolozsvárott emlékesten idézték a 85 éve született Bajor Andor emlékét a Minerva-házban. Írásait a szerző azoknak szánta, akik megtisztelik azzal, hogy elolvassák. Az író özvegye, Bajor Ella és Köllő Katalin szerkesztő beszélgetésében elhangzott, hogy az 1950-es évek elején Bajor Andor friss diplomásként különféle tantárgyakat oktatott az egyetemen. – Ő maga filozófia-pszichológia szakra iratkozott be, de akkor már várható volt, hogy olyan tanügyi reform következik, amelynek következtében ezek a szakok ellaposodnak, majd megszűnnek. Tanított pedagógiát, formális logikát, irodalmat és pszichológiát is, míg végül elbocsátották azzal a mondvacsinált indokkal, hogy „egyetemi tanításra alkalmatlan”. Ez azonban csak egyik az őt ért számtalan bántás és megaláztatás közül, hiszen pályája során háromszor teljesen, kétszer részlegesen tiltották el a publikálástól, és gyakran még alkotó- és pályatársai sem értették meg igazi szándékát: a proletkult időszakában megnyilvánuló költői magatartás, az emberi és hatalmi ostobaságok bírálatát. Igaz, később már azok a szerzők sértődtek meg, akikről, akikből nem írt paródiát – mondta Bajor Ella.

Bizony nem vették jó néven a proletkultot buzgón „művelő” tollforgatók, ha a veséjükbe látó szatirikus ilyesmiket írt műveikről, alkotási módszereikről:

„Hogyha megnövök, traktor lesz belőlem.

Nézem a harcos, hős földdarabot,

hullatom majd a magvakat a földbe,

s acélfogakkal a fűbe harapok.”

Vagy efféléket:

„Rózsaszín dörej. Jégeső szakad.

Vakít a villám rózsaszínű fénye,

rózsaszín költő ül a fa alatt.

Rózsaszín villám csapjon őbeléje.” 

Egyik karácsonyi képeslapjának a hátára ezt írta Bajor Andor: „A humorérzékre úgy kell vigyázni, mint Sztálin elvtárs annak idején a személyes biztonságára.”

Kétségkívül a romániai irodalom egyik legkényelmetlenebb embere volt –, mint mondják: nemzedékének fekete báránya. Kortársai, barátai közül az irodalomkritikus Nagy Pál meséli a Bajor foltja című írásában, hogy 1956 júniusában tartották meg az akkor népi demokráciának mondott  rendszer első  írókongresszusát Bukarestben, amelyre  számos fiatal írót, költőt, szerkesztőt is meghívtak. Díszesen terített asztalok várták a vendégeket, a főhelyen a pártkorifeusokkal, akiket a magyar írók nevében a románul meglehetősen hibásan beszélő Nagy István köszöntött. „Bátran ránézett a magas rangú pártemberekre – írja Nagy Pál –, talán a kezét is meglendítette abban az irányba, s így kezdte szónoklatát: ‘Mă simt ca în pădure’... Vagyis: Erdőben érzem magam...Kifejtette aztán, hogy itt és most – valamint általában – olyan erdőhöz hasonlatos hazánk virágzó irodalma, ahol a madarak különböző hangon énekelnek, és ez a nagy csivitelés voltaképp nem egyéb, mint a szocialista-realista összhang...Amikor befejezte, az elvtársak elnézően mosolyogtak s lelkesen tapsoltak...

A hosszúra nyúlt ebéd végén hozták a parfét. Ekkor már ugyancsak emelkedett hangulat uralkodott a teremben. Gyorsan kibontakozott, s a legváltozatosabb formában nyilatkozott meg a népek barátsága: huszonéves kolozsvári magyar novellista ölelgette az ősz hajú román költőt és fordítva.

Ilyen körülmények iközött történhetett meg, hogy Bajor Bandi barátunk egy óvatlan pillanatban ráült a saját parféjára, ami nem sokkal előbb, kideríthatatlan okok folytán került a székére. Ennek következtében hatalmas folt keletkezett az ünnepi alkalomra gondosan kivasalt nadrág fenekén.

Bandi azonban nem veszítette el a fejét ebben a kritikus helyzetben sem. Miután sorbajárta az asztalokat s mindenkinek elpanaszolta végzetes leülésének következményét, odalépett a főnökökhöz, mégpedig a cenzúra (vagy ahogy akkoriban szemérmetes szerénységgel nevezték: a sajtóigazgatóság) első emberéhez, akit a szakma berkeiben csak Dömének nevezett mindenki, s nyájas közvetlenséggel így szólt hozzá:

– Ardeleanu elvtárs, maguk annyi mindent ki tudnak venni a lapokból. Nem tudnák kivenni ezt a foltot is a nadrágomból?

És odafordította a hátsó felét…

Úgy tűnik, Dömének is volt némi humorérzéke, a jelek szerint megértette a kérdésfelvetést, és jót nevetett. Pillanatok alatt híre támadt a dolognak a sűrűn koccintgató vendégsereg körében.

Ezen a kongresszuson egyetlen hozzászólásnak sem volt a Bajor foltját elhomályosító sikere.”

Több mint bizonyos, hogy az oly vigyázva őrzött humorérzéke óvta meg a kiváló írót attól, hogy a diktatúra szorításában valamiféle végzetes ballépésre szánja el magát. Ez a különlegesen drága kincs tartotta meg utókorának – minekünk! – irodalmunk egyik legragyogóbb elméjét, Bajor Andort.