Egy abbahagyott mondat virtuális pontjai tovalebegtek …

Megálltunk. A látvány valami furcsa, kicsit hátborzongató, kicsit misztikus érzést lopott a lelkünkbe. Az esti szürkületben, tisztán kivehető körvonalakkal ott állt a falba épített faragott kő.

Uram Atyám!

Évmilliós titkokat, kövületeket rejtő terméskő darabok között ott állt beépítve a faragott, furcsa kő, a maga, talán több száz éves múltjával, titkaival.

Ki faraghatta? Milyen céllal? Mire szánták? Kinek?

Egy ablak címeres homlokdísze lehetett, mely alatt egy távoli időben kíváncsi szemek kémlelték a környező világot? Egy síremlék dísze lehetett, melyre sírva borult valaki, valahol egy csendes temetőben?

Sohasem fogjuk megtudni.

Csak egyetlen dolog biztos.

Nekünk ezt látnunk kellett. Bárhonnan is került oda, akárhonnan, mintha ránk várt volna.

„Mert írva vagyon valahol”, hogy jönnie kell erre a Mátra vidéki kis településre egy emberpárnak, akiknek lelkébe ugyanúgy beleépül ennek a titokzatos kőnek a látványa, mint a kő a falba. A sűrűsödő alkonyatban megszólalt a közeli templom harangja. Megborzongtam. Az volt az érzésem, mégis csak síremlék töredék előtt állok.

Szívesen becsengettem volna a tulajdonoshoz, hátha tud valamit a faragott kő múltjáról. De nem tettem. Attól tartottam, hogy egy közömbös arc, aki akár félnótásnak is nézhet a kíváncsiságom miatt, beletaposna ennek a misztikus látványnak a hangulatába. Bárki is faragta, bárki is építette bele, köszönettel tartozom Neki. Ajándékot kaptam, egy élményt, amit meg is örökítettünk.

Vigyázok rá. Továbbadom. Megosztom Veletek. Akit megérint, szője bele elképzelését ebbe a látványba. Ígérem, gazdagabb lesz.