E termetes tárgy atyánkfiát csecsemőkora óta szolgálja. Most szobája dísze, tisztes iparosok keze munkája, amolyan békebeli műremek. Sokan megcsodálták már, színházi emberek alkudtak is rá - valamelyik nagyoperetthez kerestek ilyet -, szép summát ígérve érte, de nem válna meg tőle semmi pénzért. Két virágkosár díszeleg tetején, s a magasba nyúló zöldek alatt szokott olvasgatni meg tűnődni múltbéli dolgokon.

Réges-régi utazóláda, 93x53x63 centiméteres, jó arányú, feketére festett, rézpántokkal és veretekkel megerősített, sarkai enyhén legömbölyítve, erős bőrfogantyúit meg használat után az oldalához lehet simítani. A biztonsági zár alatt cégjelzéses felirat (MENDEL TRUNX, Steel Gard), belül pedig, a vászonborítóra firkantva egy név: Ida Kallay. Ez volt a századelő konténere, derül atyánkfia, ilyen ládákban vitték-hozták értékeiket, ruhaneműiket az újvilági utazók. Nem tudni, hányszor kelhetett át az óceánon, ám utolsó útja egy amerikás magyar hazatérését szolgálta, aki - mint később többször is felemlítette - kéz alól, egy holland „illetőtől” vásárolta, valamikor a húszas évek közepén. Hazánkfia aztán a kint gyűjtött pénzből itthon kisebb birtokot vett, gazdálkodott, s mivel sokat látott, nagy időt megélt, okos embernek ismerték, hát bíróvá választották.

No, ebben a faluban látta meg a napvilágot atyánkfia éppen a múlt század közepén! Apja segédjegyző volt ugyanitt, bíró uram meg kedvelte a jóravaló fiatalembert, s mikor áthelyezték a közeli kis községbe - vb-tikárrá „előléptetve” a tanácsrendszer kezdetekor -, neki ajándékozta hajókofferét, hogy legyen miben vinni, tárolni s őrizni a gyermek meg a fiatalasszony dolgait. Neki már úgysem kell, gyerekük sincs, ki megörökölné. A láda aztán minden további költözéskor (ebből több is volt) hasonló célokat szolgált. Mikor szülei végre megállapodtak, kopottasan s rangját veszítve kötött ki az éléskamrában, benne tároltak minden egértől védendőt - liszttől a háziszőttes zsákokig.

Mióta a szülőket is átvitte a révész ama nagy vízen, azóta atyánkfia tulajdonolja. Nemrég kicsinosította, szinte olyan, mint új korában volt – dicsérték is vendégei a legutóbbi névestén. Miután, némi noszogatásra, vázolta a láda „biográfiáját”, majd’ mindenki előállt valami hasonló történettel – dédnagyapa Doxa órájáról, mely 1902-ben pontossági világrekordot tartott, vagy a nagypapa tajtékpipájáról (némi derűvel emlékezve a pipaszár pedagógiai célú használatára is), egy sétapálcáról, melyet valamelyik dédnagynéninél felejtett egyik hódolója még a boldog békeidők Magyarországán.

Épp azon tűnődik atyánkfia, szortírozva a benne tárolt téli holmikat, vajh ki is lehetett az az Ida Kallay, s hogyan kerülhetett az egykori utazó - nevéből ítélve nemesi származású hölgy – ládája végül, több kézen át, szülőfaluja bírájához. Lám, néha magántörténelmünk is van olyan izgalmas, mint a népeké vagy birodalmaké…

(Megjelent a Por és hamu című kötetemben - Accordia Kiadó Budapest, 2014.)