A békebeli Magyarország legdélibb területén járunk, a Duna-Száva közén. Magunk mögött hagyva Újvidéket, a Duna túlpartján meg Péterváradot, a Monarchia egykor volt legnagyobb erődjét, lépünk a történelmi Szerémségbe. A Tarcal-hegyre igyekszünk. E néven néhány idősebb délvidéki magyaron kívül már senki sem említi a Szerémség szelíd vonulatát, a mai Fruska Gorát.  Szabadkai orvos és újvidéki tanár idegenvezetőnk minden zegét-zugát ismeri a tájnak! Segítségükkel – erdélyi, felvidéki, anyaországi és vajdasági pedagógusok - különleges történelmi időutazáson veszünk részt: elbeszéléseik révén egy délutánra visszarepülhetünk az Anjouk, a Hunyadiak és a Jagellók korába.

A redneki várhegyre igyekezve gyönyörű panoráma tárul elénk. Igen, itt volt egykoron az a híres-nevezetes borvidék! Valaha királyaink s előkelőink itták a Tarcal-hegy levét, de külföldön is évszázadokon át keresett magyar exportcikk volt a szerémségi bor. Szőlőt ma már csak nagyítóval találni errefelé. A környék a Monarchia utolsó évtizedeiben jobbára csak ércbányászatáról s vasfeldolgozó iparáról volt nevezetes. Ma fürdőjéről ismert, kedvelt kirándulóhely.

A történelmi vár alatt, a névadó település düledező régi temetőjében szerb, magyar, német, cseh és lengyel sírfeliratokra lelünk. Még ötven évvel ezelőtt is temetkeztek ide mieink, de a márvány meg öntöttvas sírjelek már ékezet nélkül – gyakran helyesírási hibákkal - tudatják, hogy kik nyugszanak alant.

A szórványok szórványán járunk. A helyiek becslése szerint jó, ha 3-4 százaléknyi a magyar errefelé – a Vajdaság fővárosának számító Újvidéken is tíz alatti!

Az állomáson azért egy megmaradt sínpár - rajta a Diósgyőr 1889-felirattal - a boldogabb időkre emlékezteti az utazót.

(Megjelent a Polgár Portálon, 2012. április 23-án)