Még jól emlékszik atyánkfia arra az időre, mikor az ötvenes években forgalomból már kivont, lyukas alumínium kétfillérest húztak a nagyfiúk svájci sapkájuk decens kis „antennájára”. Irigyelte is érte kellőképpen a korabeli menőket… Az elmúlt fél évszázadban aztán több pénzkivonást is megélt. A papírok közül a zöld Petőfit, meg a barna Rákóczisat sajnálta leginkább (tíz és ötven forintosok voltak), a kék húszast azonban nem bánta, mert - talán a hátoldali szocreálos férfiakt miatt - nem kedvelte. A halálra ítéltek közül legjobban mégis a Kossuth-címeres ötforintost szerette! A tenyérbe simuló, méretes érméket gyűjtötte is egy darabig, aztán, mivel némi ezüst tartalma volt, s ezért a gyűjtők jól felverték az árát, éppen biciklire kuporgatva, busás felárral továbbadta.

 Ezt a mai, pénzkivonásos igyekezetet azonban nem érti atyánkfia. Nem érti, hogy pár évvel ezelőtt például miért kell megbontani az utolsó teljes forintpalettát. Azóta a „ki a fillért nem becsüli, a forintot nem érdemli” bölcsességével már elő sem hozakodhat… Arra is felfigyelt, hogy az egy-és kétforintosok kivonásának hírére gyűjtésbe kezdtek a népek, de nagyban ám, zacskók, dunsztosüvegek, néhol papírzsákok teltek, hiszen a színesfém-felvásárlók kilóra vették át az említett érméket, a névértéknél 30 százalékkal is többet adva érte.

Marad hát legkisebb egységnek az ötforintos, de már ennek sincs becsülete! Reggel, a villamosra szállva jól látta atyánkfia, hogy a vezetőnél jegyet váltó hölgy elpottyantott egyet, s észrevette ugyan, de nem hajolt le érte, szűkszoknyában macerás egy ilyen akció, különben is az alsó lépcsőzugba esett. Délután meg, a nagy forgalmú bevásárló központnál egy hajléktalan köszönt rá illedelmesen, álldogálva két gazdátlan ötforintos mellett, az egyikre majdnem rálépett, s megürült kocsiját ajánlkozott visszavinni a gyűjtőhelyre, a benne hagyott százas reményében.

Meglepetésére este, mikor véletlenül újra ugyanarra a villamosra szállt, még ott találta a reggeli ötöst.  Döbbent tekintetektől követve vette fel, mert őt még arra tanították egykor, hogy „ki a kicsit nem becsüli…”.