Fáradt vagyok, szemeimnek pilláira teherként nyomul, a sárga izzó fénye,

a tévé halk moraja, hipnózist varázsol agyam belsejébe.

Magam előtt látom, a dombói házunk,

rájövök rögtön, nem a jelent járjuk,

harminc évet ugrunk, vissza az időbe,

boldog voltam akkor, nagymamám ölébe.

Látom az udvart, látom a fákat, látom a zöld tornáct,

kezem megérinti, a fenyőfa deszkákat.

A deszka, melyen vastagabb, a festék a fánál,

a fekete apró szemű szőlőt, mely kikötve rozsdás dróttal

nyújtózkodik, a korhadt gerendánál.

A meleg dombói szellő, a nyári szünidőben,

miként táncolt velem, kertünk zöld füvében.

S mint kényeztetett gyerek, mely egyke mamájának,

öreg nyakán ülve, jártuk a világot.

Mesélt, csak mesélt, milyen is volt régen,

mikor ő volt gyerek, akkora mint most én, éppen.

Epedve hallgattam oktató szavait,

mesélt háborúról, könnyezte őseit.

És ha, a mezőt jártuk, de ő nem így hívta,

'Isten Gyógyszertára' én így emlékszem vissza.

Virágokról mesélt, melyik mire való,

ebből teát főzünk, ez meg nyersen a jó!

Olykor otthon ültünk, a vén eper tövében,

hallgattuk a rigót, mely dalolt örömében.

Vidám volt a kedvünk, a világból csak a szépet láttuk,

a bút odébb tettük, a hiányt nem számláltuk.

A nyári meleg, mintha fáradt volna,

szellő szárnyán pihent, vagy felhőbe burkolva.

Olykor, a száraz földet itatta könnyével,

nyergesek szőlőit betakarta köddel.

Esténként pedig, a ház előtti padon,

az eget kémleltük és csodáltuk is nagyon,

miként teremthette, a Jóisten ily szépre?

Ki sétál a Tejúton, a Göncöl-szekerébe?

Az esthajnal tereli, a Fiastyúkot haza?

És a teliholdnak, tiszta az udvara?

Kérdésemre, kérdés volt a felelet,

teltek a napok, lassan érezni lehetett az őszi szelet.

S mikor egy reggelen, a vén diófa lombja,

ezüstös ökörnyállal volt körbefonva,

az eresz alján is, a fészek üresnek látszott,

a fecskék a villanydróton járták, az utolsó táncot.

Tudtam, eljött az idő!

Mely nem nekünk játszott.

És irigyelte tőlünk, e végtelen románcot.

Szemem előtt pára, körülöttem nedves minden,

puha kéz simítja arcomat,

lágyan suttogó hangját, fülembe érzem.

Ébredj-ébredj, mondja halkan!

A fürdőkádban alszol édesapám, baj van?

Fáradt vagyok, de gyerekem hangjára,

kinyitom szememet, mosolygok reája.

Semmi baj gyermekem, most jöttem a múltból,

békét, boldogságot hoztam néktek túlról!

                                                                                      Jakab Tibor