A mesebeli királylányok, hercegnők sohasem laktak kendervárban. De én igen …

Már a kezdet izgalmas volt. Kiszekerezni a felnőttekkel a kenderföldre, magasabbról látni a világot, nem a poros úton bandukolva. Kendert nyüvés nem kis feladat, de a vékonyabb szálak nekem is nyújtottak némi sikerélményt. Aztán néhány napi szárítás után- irány a Kisküküllő. Az öblös partszakasz medrébe vert cölöpök közé rögzítette áztatni nagyapám a kender kötegeket. Nekik nem valószínű, de nekem jó kis móka volt a part menti homokban, a sekély vízben játszani. Még folyami kagylóhéj is akadt a fellelhető kincsek között. De nemcsak kenderáztatáskor, néha szőnyeg- vagy gyapjúmosásra, vagy csak egyszerűen lemosni a napi izzadságot, ha a közeli földeken dolgoztunk, alkalmas volt a lustán hömpölygő folyó. Sőt, a bamba szemű tehenek fürösztésének emléke is megmaradt, ahogy komótosan kérődzve, farok lóbálva élvezettel tűrik a mosdatást.

Szerettem a felnőttekkel kint, a szabadban ebédelni, uzsonnázni, árnyékba rejtett cserépkorsóból hűs, otthoni kútvizet inni.

Aztán a jól kiázott kender hazakerült és az udvar a galambdúcos nagykaputól a szénás csűrig megtelt szabályos sorokban felállított kegyetlen bűzt árasztó kendersátrakkal. Na, ezt az időszakot nem szerettem. De amikor a forró nyári nap melege megszárította, akkor aztán jöhetett a nagy műsor.

Ha kellett indiánsátrak voltak, máskor meg több birodalomra osztottuk az udvart, királyok, királynők birtokolták a kendervárakat. Egyszerre többet is és ezek bizony nem mindig vészelték át lábon a várfoglalások hevét.

Aztán kendertiló alá kerültek a „várfalak”, sűrűn megtörve a kenderszárak kemény rostjait.

Édesanyám, nagyanyám kínzóeszközökhöz hasonlatos, hosszú fémfogú keféken húzták át a megtördelt kötegeket. Csak úgy hullott a sok pozdorja. Előbb a nagyolás, aztán a sok ismételt művelet után egyre sűrűbb, finomabb keféken át, míg el nem készült a kender guzsalyra köthető, vékony szálú állaga.

Hosszú, meleg téli estéken láttam viszont őket. Látványuk mindig a mesékkel, dalokkal társult nekem. Istenem, hányszor megsirattam  „A megfagyott gyermek”-et , a „Tizenhárom aradi vértanú”-t, , a „Tintaceruzával írott tábori level”-et, a

„Kisküküllő füzes partján, minden kislány arca halvány.

A magyar fiúk mind elmentek, hírük sem jár erre rég már.

Hej, pedig most kit ölelnek, kit csókolnak, kit szeretnek,

szerelmet kitől is várhat az a sok hervadt magyar kislány,

ha nincsenek magyar fiúk a Kisküküllő füzes partján.” („De miért nem bújtak el a besorozás elől ,mama? – Mert nem tehették, kislányom!” Nem értettem.)

 A gerendában, kifejezetten erre a célra kialakított lyukba állított feleresztőn kimérték a singet, majd helyet követelve jött az osztováta, ahogy mifelénk a szövőszéket nevezték. Nagyanyám szép, díszes küllős rokkát pörgetett a lábítóval, (egyik keze nyomorék volt, egy dicsőszentmártoni gyapjúványoló gépnél tett elhibázott mozdulat miatt), édesanyám az osztováta gyapot feleresztő szálai közé varázsolt az én egykori kenderváram már megszelídített változatából szebbnél-szebb abroszokat, törölközőket, konyharuhákat. Én kis motollákra tekertem a megfont kendert az orsókról, vagy a csörlőket készítettem elő, melyeket simára koptatott fa csónakocskák vittek sebesen a lábítók által megnyitott,  mintásan felszedett gyapot „alagutak” között. Szinte ringató ritmust jártak a nyűstök, a borda csattogva rögzítette az „alagútba” futó szálat. Az osztováta végén levő fa tengelyen egyre apadt a feleresztő, az elején meg egyre nőtt a beverő szálak mintás végtelenjével megszőtt kelmetekercs.

A majdani kelengyém elkészítését már gyermekkoromban elkezdték. Akkor ilyen szokás járta. Mi gyerekek ezt nem értettük, de biztosan megvolt ennek a gyakorlati oka. Idejében elkezdték, hiszen többnyire csak a téli időszakok adtak erre lehetőséget. Az év többi szakának megvoltak a maga szokványos teendői, kint a földeken, otthon a konyhakertben.

Sok év telt el azóta, a kelengye lassan elkopott, elhasználódott, de az egykori piros csíkos „kenderfonalas” darabokból ma is őrzök néhányat a szekrényben. Jól esik néha, csak úgy végigsimítani egykori kenderváram, édesanyám szorgos keze alatt átalakult darabjait.

Sok mindent őriznek nekem magukban: szüleim, nagyszüleim alakját, hangját, a forró nyári napok önfeledt játékait, a sült alma illatú, mesés-dalos téli estéket – boldog gyermekkoromat.

Pedig volt idő, amikor megtagadtam ezt a hálás kendert.

Földrajztanárom kérdésére, miszerint ugye háziszőttes törölközővel dörzsölöm át magam fürdés után, pirulva mondtam,- nem, én a bolti puhát szeretem.”Butaság, fiam, a háziszőttes a legegészségesebb, egy falusi lánynak ezt illene tudni.”

Hát ez a falusi lány most már tudja és igazi becsben tartja ezeket a darabokat. Az utánam következőknek ez filléres kacat lesz. Nekem egy darabka Erdély, gyermekkorom Tündérországa.

(Remélem, az én kis unokám életében is eljön egyszer az az időszak, amikor szívesen és érdeklődéssel hallgatná vagy olvasná gyermekkorom meséit, a valós meséket. Mennyire vágyom én is erre, de nincs  kit megkérdeznem  már…)