Atyánkfia éppen villamosra száll. Az egyenkék tuja érkezését másodpercnyi pontossággal jelzi a digitális tájékoztató - a várhatóan nagy nemzetközi igénybevételre tekintettel angolul is feliratozva. Vasárnap délelőtt van, a szép verőfényhez ma inkább  séta illenék, de időre kell érkeznie, így hát villamossal-busszal „gyorsít”. A néhány böröndös-hátizsákos utashoz a plázánál meghatározhatatlan korú pár csatlakozik, jellegzetes öltözetük, illatuk s a generálmotyó elárulja: hajléktalanok. Lehuppannak a betegek és mozgáskorlátozottak számára fenntartott helyre, eztán két megállónyi hangos tapasztalatcsere következik arról, hogy ki melyik egészségügyi intézményben dekkolt a héten, hol, milyen az ellátás, itt miért érdemes, ott miért nem, majd a vasárnapi ebédre terelődik a szó. Az állomásnál gulyáslevest osztanak, oda ma nem megyek, azt én is tudok főzni – zárja le a társalgást a duó hölgytagja.

 Atyánkfia az újabb digitálisnál le, majd át a buszmegállóhoz. A színházzal szemközt harmadmagával várakozik. Két néger fiatalember ékes magyarsággal azon vitatkozik, hogy közlekedik-e ilyenkor a hármas egyetemi troli. Az csak hétköznap jár b…meg – tesz pontot az ügy végére  a szálasabb. Akkor menjünk a huszonnyolcassal – javasolja testesebb társa. Így cselekedve, nevezett vonalon atyánkfiával együtt már vagy tucatnyian élvezik a helyi Volán dizájnos járművét és szolgáltatásait, mikor épp a verestemplomnál megszólal az úr hangja. A hangszóróból Tolsztoj nyelvén tájékoztat valaki valakiket teljes hangerővel, meglehetősen hosszan, de – atyánkfia halványuló orosz nyelvismerete szerint – igen választékosan. A levegő is megfagy, az utasok üveges szemmel bámulnak a semmibe, a bizonyosság kedvéért atyánkfia meg karjába csíp, hogy ébren van-e egyáltalán, vagy utóbbi húsz percét valamelyik idegen bolygón töltötte?!