„Még hogy szabó! Férfiszabó! Azt a fűzfán fütyülő Singer mindenségit! Hogy én a varrógép mellett üljek, hogy cérnavéget nyalogassak a tű fokát lesve. Azt már nem!” Dohogott magában.

Dehogyis nem.  A múlt század ’30-as éveiben egy gyerek nem egykönnyen mert érvényt szerezni saját akaratának. A jelentős vegyiparra berendezkedett kisvárosban élő szülők érvei megfontoltak, gyakorlatiasak voltak: tiszta, megbecsült munka, fiam, télen melegben, nyáron hűvösben. Ráadásul adva volt a lehetőség, egy férfiszabó ismerős, aki vállalta is készséggel a Jóska gyerek kitanítását. Nem volt apelláta.

Elmúltak kínkeservesen az inasévek, bár szeretni nem szerette, de helytállni abban, amibe belekezdett, azt elvből igyekezettel csinálta.

De meg is ragadta a legelső adandó egérutat.

19 évesen, a második bécsi döntés által kijelölt határon átszökve, önkéntesként jelentkezett a Székelyudvarhelyi Magyar Királyi 34. honvéd határvadász zászlóaljnál.

A történelem szeszélyesen forgó kereke abban az időben, arra késztette, hogy Magyarországi rokonoknál keressen munkát leszerelés után. A SAS- behívó őt is megtalálta, mint annyi más életerős, tettre kész fiatalembert a második világháborúban. A Keleti Kárpátok kemény frontvonalán találta magát, majd egy Úz völgyi sebesülés után, az időjárástól, hiányos ellátásától szenvedő visszavonuló csapatok egészségügyi oszlopában. A Sors még tett egy csavart. ’44 Karácsony estéjén orosz fogságba esett. Marhavagonokban irány a végtelen, ismeretlen orosz föld. Egy kidobott kis papírdarabkán tudatta, hogy él és útban van Oroszország felé, meg az otthoni címet. Jó emberek megtalálták és továbbították.

Az életben semmi sem véletlen. Soha.

A szétválogatásnál, ki milyen munkára alkalmas, képzettsége, egészségi állapota szerint, még nem tudhatta, de ott és akkor, ahogy kimondta, hogy foglalkozása szabó, akkor váltotta meg jegyét az életben maradáshoz.  Sokan egy életre megbetegedtek, vagy megfagytak a nagy orosz télben, míg keményen dolgoztak gyenge ruházatban, betegen, éhesen, ő egy műhelyben dolgozhatott, varrhatott, bármit, amit javítani kellett ruházattól kezdve sátorlapokig. Bár kedvenc nótája volt a „Templomjáró sosem voltam, ezután sem kell nékem az imádság!”, akkor szerintem hálát adott Istennek és szülei döntésének.

Túlélte, hazavergődött több hónapon át.

A sors úgy hozta, hogy hazatérése után nemsokára feleségül vett egy hadiözvegy asszonyt, akinek várandósága harmadik hónapjában, akkor alig 19 évesen, kellett átvennie férje halálhírét hozó vöröskeresztes sürgönyt.

Két közös gyermekükből a második lett az én életem párja.

Az sem véletlen, hogy a két és fél évig tartó orosz fogságból az egyetlen megmaradt, viharvert, itthon árvizeket átélt fénykép sátorlap anyagból készült tartóban van, mintegy bekeretezve.

„Semmi sem történik ok nélkül, még ha ezt nem is lehet azonnal felismerni.”

Peter Freund

Bartha Terézia

2023.02.16.