Ültem a villamoson, és unottan néztem az ázott épületeket a koszos ablakon át. Úgy éreztem, ezen a borús napon nem történhet semmi érdekes. A mellettem álló utas nagyot ásított.

A közlekedési lámpa épp pirosra váltott. A villamos nagy zökkenéssel megállt. Még ez is! Ilyen tempóban sosem érünk a központba. Egy hosszú perc után a sárga daráló továbbdöcög. Aztán ismét lassít, megálló következik.

Új arcok tűnnek fel az összehúzott esernyők mögül. A közeli ajtó keretében nagyon öreg, nyolcvanas éveit taposó, ősz hajú, törékeny bácsika alakja tűnik fel. Elegáns, fekete szövetkabátot visel, hozzá kockás gyapjúsálat. Élesre vasalt, fekete nadrág takarja félig az öreg, de kifogástalanul bokszolt fekete bőrcipőt. A bácsi kezében négyrét hajtott szövetszatyor szerénykedik. Biztosan a piacra megy.

Az öregúr megáll az ajtóban, majd körülnéz. Elkapom a tekintetét, intek neki, jöjjön közelebb, és felállok, hogy átadjam neki a helyet. A bácsi hálás mosollyal indul felém, de a mozgás nehezére esik. Görnyedt vállal, reszkető lábakkal, nehezen kapaszkodva teszi meg az üres székig azt a néhány lépést. A villamos közben kanyarodik, az utolsó méterhez már két másik utas támogatására van szükség. Végre sikerült nagy sóhajtással leülni. Újabb barátságos fejbiccentés felém.

Idős utastársam ugyanolyan unott tekintettel pásztázza a vizes utcát, mint én az előbb. Folytatódik a lassú, unalmas utazás.

Egyik megállónál fölszáll egy idős néni. A mögötte tolakodó utasok felém sodorják őt is. Botladozva próbálja megtartani egyensúlyát, egyik kezével kapaszkodót keres, másikkal ijedten szorongatja ódivatú kis retiküljét. A bácsi tekintete rátéved. Arca egy pillanat alatt húsz évet fiatalodik. Vonásai kisimulnak, kihúzza magát, izmai megfeszülnek, egy pillanat alatt felpattan a székről, és utánozhatatlanul elegáns mozdulattal int a néninek, hogy foglaljon helyet. Szinte elsöpri az utasokat egyetlen tekintetével, ösvényt varázsol az idős hölgynek, aki végre leülhet. Csillogó tekintet, mosolygó, rúzsos ajkak köszönik meg az udvarias gesztust.

A csodálatosan megfiatalodott lovag daliásan áll a szék mellett. Szilárdan megveti lábait az ide-oda zötykölődő villamos padlóján, gondosan nyírott, Jávor Pál-stílusú kis bajusza körül győzedelmes mosoly bujkál. Ifjúkorában rögzült ösztönei aktiválódtak. Azt tette, amit egy úriember köteles megtenni, ha egy védelemre szoruló, gyönge nő közelébe kerül.

Nem számít, hogy ma már ő is gyönge, és védelemre szorul. A lovag az lovag, akárhány éves is!

Csak most veszem észre, hogy időközben kisütött a nap, és csaknem elfelejtettem leszállni a Szent László téren. Utolsó pillanatban ugrottam le a villamosról, a felszálló utasok legnagyobb bosszúságára.