Úgy gondolom, hogy az emlékekhez való hozzáállásom igencsak sajátos. Már nagyon korán felismertem a pillanat értékét és nagyon komolyan tudtam szenvedni, amikor a jelenből szép csendesen, vagy éppen hangos rohanással múlt lett. Talán az egyik legkorábbi kép magamról, ahogy igazi szívfájdalommal a fotel mögé kuporodom egy régi, fekete-fehér fotóval a kezemben. Nagy, krokodilkönnyek potyognak a képre, egy hat-hét éves gyerek kétségbeesésével kapaszkodom a múltamba. A képen semmi különös nincs,…

Egy beszélgetésben, amikor nem az „enyéimmel” vagyok, szinte mindig eljön az a pont, amikor megkérdezik: és a mindennapokban milyen a román-magyar viszony? Én meg szépen válaszolok: semmi különös. Ez a legrövidebb módja annak, hogy ne beszéljünk róla.

Nyelvtanulás céljából a szüleim román tannyelvű óvodába írattak. Addig soha nem találkoztam román gyerekkel, maximum messziről néztük egymást a villamoson. Ők is olyanok voltak, mint én. A lányoknak hosszú volt a hajuk, a fiúk ugyanúgy…