Istenem, ha egyszer visszatérek,

s kérlek alázattal majd titeket

visszafogadtok? Lesz, még ki szeret?



Mert most lelkemben félelem tombol,

az emberbe vett hit, veszik, romból,

emberek kérnek, s a hit leomol.



Küzdök, vívok, reményért harcolok,

s csattog felettem akaróitok,

s ettől szeretni én bátrabb vagyok,

hazámfiai ti irántatok,

bármennyire is most átkozódtok.



Nem lehet, hogy egy nemzet essen el,

áldemokráciák vad tüzében,…

A szeretet embernek legszebb szó,

lelkében, hitében parancsoló.

Nélküle az ember semmit sem ér,

magányos, tévedt, remeteként él.



Szeretni kell valakit, úgy mindig,

mint, hőn szerettük forrásból inni,

vagy, mint látni a virágot nyílni,

erdőknek aljából égre nézni.



Szeretni kell az esendő embert,

a bűnöst, a hitben megtévedtet,  

hisz e tiszta érzés mi vezethet,

eltévelygett útról megtéríthet.



A szeretettel, semmi fel nem…

Nemzetednek töretlenül

Maradj meg te magyar,

S föld mely hazád, és szült téged

Nélküled mind kihal.



Nyitva a világ kapui

Mehetsz, most merre látsz.

Sem ember, sem a Jóisten

Nem ró meg érte már.



Hun-föld is elveszik lassan

Mely ősi földed volt,

S bárhogy Isten rendelkezett

Veszik el hősi múlt.



Hol vannak a bátor-hősök

Nemzet katonái,

Kik őrizték szabadságát

Hazánknak dicsfényit.



Szó, mely az…

Jártál e te SZENT ANNA tó partján?

Néztél e le, titoknak mélyére?

Mit rejt lent a tó neked, székelynek?

ha az sötét, s láthatatlanná vált?



Egy nép sorsa nyugszik tó aljában,

mint csillag égnek magasságában,

aranyhalak őrzik a múlt arcát,

felszínén úszva hattyúk dala szállt.



Tizenkét leány szép legendája,

Isten szentséges igazsága.

Az irigység tanúsága képen,

történetét őrzi tó ott régen.



Szemek fürkészik víznek…

Ma hálát mondok én Istenem:

hogy hitet, s szerelmet adtál nekem,

s mint látható fájdalmat, s bánatot,

s szemet, s mi bánattól ejt könnyeket.



Engedted, hogy a természettel legyek:

tavasz idusán kiteljesedjek,

május rózsáiban elaléljak,

s búzavirágok közt tündököljek.



Boldogság volt a nyarakkal élni,

nap melegét szívemen érezni,

sárga-búza kalászában érni,

s kenyérrel életeket menteni.



Azt sem bánom, hogy ősz lett…

Egy hársfa alatt, kopott padon,

ült roggyantan magában az ősz,

gondolatai kalandoztak valahol.

Nem értette, hogy történhet meg,

hogy a nyár szembe szegült vele,

makacsul őrizte virágait,

küldte őellene álmait.

Járt, kelt, s útján virágok nyíltak,

színvilágukkal kápráztattak,

nem engedtek őszülő vágynak,

nyárasszonyával csókolóztak.

Itt táncolt előtte gyönyörrel

csábítva…

Csak egy múló árnyék vagyok e világban,

ki a fénytől hol kisebb, s nagyobb múlásban.

Nem vagyok több mint fűszál alföldi réten,

s mint magányos fenyő hegynek tetejében.

Ha gondolatokat, szavakkal is szóltam,

elszállt, semmivé lett, lélektudatokban.

Küzdöttem, verekedtem, mindig hittem,

hogy nem hiába való múló létem.

Hittem, hogy tartozom egy nemzetemhez,

lelkemnek oly szerelmes véreimhez.

De ahogy lassan őszbe borul fejem,

sorsunknak…

Ha majd úgy érzed, hogy nem bírod tovább,

ha majd a bánat szívedben ver tanyát,

ha majd nem érted magyaroknak szavát,

s elhagy a nap, s nem látod a hold arcát.

S ha a szeretet téged kardélre hány,

s ki téged szeretett mind tovább áll,

állj meg egy pillanatra, szállj magadba,

keresd a Jóistent, keresd lelkedben.

Fordulj Őhozzá, s imádkozz csendesen.



Mi atyánk ki vagy a menyekben

ha úgy érzed a magány mind rád szakadt,

ha kérdésekre…

Újra zord őszi szelek járnak

szél-tépett fák, s kopár hegyek között,

nekem, mégis szépen kacarásznak

vándorlásom lombjai között.

Elmúlás szívemben ver

remegő fájdalmat, s körbefonja,

őszi-vágyak szellőzenéjét,

s elmereng a múló napokban.

Lehet hallom majd a dallamot

szelők susogásán muzsikálva,

szép magyar világban, hazánkban

könnyek hullnak szavak nyomában.

Nem lesz annál semmi, mi tisztább,

érzésben, lélekben, életben,

szeretett…

Erdőben jártam, s jött az őszi táj,

sárgult levelekkel jajgattak fák,

megfogtak, s mormoltam értük imát.

Ma jött velem szemben végleg az ősz,

kérlelhetetlen arcán bíbor, s bősz,

szívemben sajgó érzés öldökölt.

Vajon ha elmúlik mind, itt mi marad?

A tél hava mit talál, s mit takar,

kedvem szökik, keservesen fagy.

Elmúlt virágnak gyöngykoszorúja

világnak békéje, hitnek háza,

épül torz elméknek gyarló vára.

Eltelt egy év, eltelt…

Uram, ha kérhetném:

reményt adj könnyekért,

s nekem síró szemet,

fájdalmas szerelmet.



Vagyok az ősz benned,

szépséges, bársonyos,

s élő lélek vagyok,

lelkedben hallgatok.



Ősz vonul már bennem,

irgalmas életem,

s múlnak el dalaim

némulnak szavaim.



Könnyekkel meghajlok,

győzz az akaratod,

s nekem őszi levél,

a csend, és a szél.



Hálát adok neked,

teremtő Istenem

s áldani is foglak,

míg…

Elmélázom, az életem fele

harc és küzdelem ellenségeimmel,

míg másik fele harc a lelkemmel,

hittel vitázva, vele szenvedve.

Állok itt magamban elkeseredve.



Ami körülvesz, maga a színpad,

játék, hazugság, színészi falak,

az élet, a természetakarat,

minden lebeg, gyarló szándék alatt.

Ember nem áll ellen, vesznek szavak,

győzz a színész, becsület nem marad.



Tépelődöm, s ha legördül a függöny,

eljön e a béke, s a csend vele,

lesz…

Szeretnék elmenni innen messze,
s bolyongani a nagy semmibe,
felkérni a napot, hogy kísérjen,
a holdnővért hogy szeressen.

Lehet egyszer majd hazatalálnék,
tölgyek alatt én lepihennék,
lassan álomba is szenderednék,
s mi volt múlt, mindent elfelednék.
27.09.2012

Előszó:

Tegnap a Román szenátus elutasította a Székelyföldi autonómiáról szóló törvénytervezetet. Az RMDSZ öt szenátora szavazott mellette, ketten tartózkodtak, míg 54-en a szenátus tagjai közül ellene szavazta



Ne álmokban, de földön éljetek,

földön van remény, hit és szeretet.

Legyen bármely nehéz is az élet,

de küzdeni érte csak itt lehet,

s vezessen téged mindig tisztesség,

jutalma legyen szerethetőség.

S ha csüggedsz, s legyőz az erőtlenség

ne…

Ó mily szép volt a szemed nekem

lenyugvó nap vetületében,

elmúló fények tükröződtek,

csillagok gyúltak ki szívemben.



Kora ősz osont a fák alatt,

koszálló vadszelek fújtattak,

avar kupacában turkáltak,

takart minket bíborvarázslat.



Az útra ráborult az este,

vakított a sötétség benne,

kezed az én kezem kereste,

matrózcsomóként ragadt össze.



Szerelem lopózkodott bennem,  

bátorította holdnak fénye,

segítette az erdő…

Zúg a szél a víz fölött

zúg erdő, mező között,

tépi honunknak nyugalmát

természet legszebb arcát.

Neszek ébrednek, s mennek,

messze elveszejtetnek,

komor szívvel, s lélekkel,

s az őszülő létünknek.



A hegyek állnak, s várnak,

igazsággal a mának,

szemükkel messze látnak,

arcukkal, s mint világnak.

Kő, s mozdulatlanság,

erő, büszke bátorság,

e kövekben él tovább

arcunk, s a mi hazánk



Hegyperemén paloták,

jelzik…

Immár nálunk az ősz uralkodhat,

gesztenyék, diók földön koppannak,

hűvös szelek lombokat szaggatnak,

falevelek repülnek, lehullnak.



Úgy járok a hűvös szürkületben,

mint árva madár a rengetegben,

kinek szívét félelem öleli,

darvakkal szállna, szeretne menni.



Áll valaki ott a hegyek alján,

az eget kémleli, int is talán,

mint ha tőlem búcsúzni készülne,

szeméből csordul fájdalomkönnye.



A szél is mintha ővele sírna,

messze…

Egy fa a hegytetőn

áll büszkén, feltörőn

ágait kitárja.

Ellenáll fagyásnak

tomboló viharnak

századok óta vár.

Essen bár jégeső

hóviharral befedő

de a fenyőfa, áll.

Sok éve van annak

árvája magánynak

neki vagyok társa.

Nem ültette senki

Úr ki megteremti

s, az ő keze védi.

Ő szeretetének

felkiáltójelnek

s nekem a székelynek.

Istenem…

Mikor a nyárnak fátyolos világa

sárga kabátot öltve elillant,

álmatag, hamvas szirmait kinyitja

a fázós ajkú őszi alkonyat.



A délibábos hortobágyi rónák

nyáladzó pók fátylaiba fogant.

Szökött álmainkat elorozzák

a semmibe némán vesző szavak.



Midőn e lázas időmúlásában

az alkonyat ontja szét a csókokat,

a lenyugvó nap fénye elalél.



Ki ez őszi varázst még nem csodálta,

kinek nem volt szép délibábos álma,

annak sivár…

Elorozzák létünk elemeit,

s a hitemet.

Nincs benne szó, csak haldokoló ősz,

s vak sápadtság.

Fák lehullt levele lett ágyasa,

s avar alom,

lábam sem járja hamvadás útját,

s halkul zajom.

A gólya sem kerepel a póznán,

már messze jár.

Terjeszkedik el halálos csendben,

mi rendeltet.

Fáradt a táj, hullajtja könnyeit

megy pihenni.

Riadt emberszemekben félelem,

kő réveteg,

szövi fájdalmát a múló nyárnak,

ökörnyállal.

Búcsúzik…