Atyánkfia szereti a temetőket. Fél gyermekkorát egy csónakfejfás, orgonabokros, meg szomorúfüzes sírkert mellett töltötte. Akkor még nem tudta, hogy a szélén, csupán kétháznyira tőlük, miért olyan elhanyagoltak azok a furcsa feliratos, dülöngő sírkövek, számára csak a mindennapos bandázás meg focizás – a kapufát két-két márványkő képezte -…

Atyánkfia közel fél évszázadig városon élt, ebből éppen harmincötöt Debrecenben. Most, hogy nyugdíjba  megy, foglalkoztatja a gondolat: hazatelepül felnevelő falujába. Évtizede az is város már - meghívták az avatóünnepségre, mint elszármazottat! -, de lényegét tekintve megmaradt falunak. Felmenői kint nyugosznak a temetőben, maguk után hagyva egy nagy portát még nagyobb kerttel. Már többen is kérték, bevallottan befektetési célból, jó helyen…

A platánok már akkor óriások voltak, mikor atyánkfia, gyermekkori kóborlásai idején, rendre útba ejtette az állomást is. Azóta egyet ugyan kivágtak, de a többi büszkén posztol a százados indóház előtt, mit még a Monarchia idején építettek (tán ezért hasonlít olyannyira az erdélyi, szlovák, cseh vagy horvát korabeli társaira). Később szolgálati lakással bővítették. Ma is jó kiállású, rendben tartott épület, de bentről már rég hiányoznak a…

Mindig megáll itt atyánkfia hazamenet, jól kihajolva a korláton, akár egy hajótatról, nézi a lassan hömpölygő vizet, hogy’ fut el lábai alatt, s mint régen, átadja magát az érzékszervi csalódásnak.  Így utazik az időben is.

A csatorna, melyen a híd ível, úgy osztja ketté a települést, mint a Duna…