Hol a nájlon ingem s a rakott szoknyám, a  pionír nyakkendőmön a trikolor kirongyosodott, de sebaj, van olló, s levágjuk a cérnaszálakat, amit meg nem lehet eltakarja a nyakkendőgyűrű, ha ügyesen rendezgetem, a térdzoknim állandóan lecsúszik, cérnából van,kötök egy gumidarabot a lábszáramra, s ráhajtom a felső részét, a tetrabugyim új, még érdesek a csíkok rajta, biztos kisúrolja a combom estig, a lakkcipőmön ragyog majd a napsugár, kicsit hangosan kopog, legalább észreveszik,…

  Nézi a kitaposott papucsot. Tudja, hogy ez csak egy tárgy, de micsoda alázat érződik rajta! Idomul a lábához, felveszi a formáját. Látja a rádiót. Ott porosodik a sarokban, ott ahova tette pár évvel ezelőtt. A régi hangfal rései közt megült a por. A kereső gombok vájatában lerakodott zsírréteg. Valamikor ott muzsikált a konyha polcán, foxtrott-jazz-rock-ritmusára tanulta az egyszerű  rántás receptjét, ha a bemondó megszólalt ,lehalkította, nehogy rajtakapják a Szabad Európa…

 Elment...Szinte bánkódás nélkül hagyta el a szülőföldet...Fiatal, huszonéves szíve a szabadságért dobogott. A másért. Azért, amit a hazájában, akkor úgy hitte, sose kaphat meg. A nagy, a teljes szabadság! Ami odaát van! Hisz hiába született ide, ott túl van a NAGY HAZA! Ott vannak a vérei. Ott a sütemény íze is finomabb. Ott lehet önmaga, olvashat édes anyanyelvén, szólhat nyíltan a fájdalomról, örömről, érteni fogják beszédét...Úgy szállt fel a vonatra, hogy hitte: nem fog…

 Nézem az idős bácsit, amint reszkető kézzel nyitja a pékség ajtaját. Lábán régimódi cipő, fényesre suvickolva. Durva vászonból készült nadrág van rajta, vastag télikabát védi a hidegtől, melynek a zsebei és gallérja mentén simára kopott a jobb időket látott szövet. Szemeiben szomorúság és bölcsesség...Nézem, és fáj az elesettsége...

 Nézem a koldus kisfiút, amint dideregve ül a kövön, hátát egy kőoszlopnak támasztva. A hideg kegyetlen, a járókelők sietve, behúzott nyakkal…

 Minden városnak megvannak a maga kövei, épületei, és a fura, néha bolondnak tartott emberei. Ezek közül az emberek közül van aki mindig ugyanott tűnik fel, van aki mindig máshol. Nem tudni hol laknak, hogyan élnek, ritkán lehet tudomást szerezni családtagjaikról. Ami nagyon érdekes: nem öregszenek! Komolyan mondom, meglett asszony vagyok, felnőtt fiaim, sőt unokám van, de hiába hagytam ki húsz évet a város életéből, mikor hazajöttem, és találkoztam Jóckával meg a mérleges nénivel…

  Összerándult mikor a férfi kinyújtotta feléje a kezét. Mint az ártatlan kisgyerek, akit verni szoktak, vagy a kutya, aki mégis szereti a gazdáját, ha üti is, úgy próbálta hátrakapni a fejét. De nem ütés érkezett. Meglapogatta a hátát, és leereszkedően megszólalt:

 - Ezt nehogy elrontsd. Mindent elrontottál, egész életedben semmi jót nem tudtál csinálni, úgyhogy most aztán szót fogadj! Majd én elmondom mit hogyan kell csinálnod.

 A hideg rázta a két szótól: szót…

Itt vagyok, szeretnek,

Megnőttem, nevelnek.

Szenvedek, értenek,

Emberként tisztelnek.

Rongy vagyok, csavarnak,

Föld vagyok, taposnak.

Hús vagyok, harapnak,

Fa vagyok, kivágnak!

Szeretnek, gyűlölnek

Kívánnak, megvetnek.

Kacagnak,…

 Már megint ez a hajsza, rohanj, csináld, vedd meg, vidd haza, főzd meg, süssd meg, ne edd meg mert meghízol, finom legyen, vajon a tánti mit szól hozzá, ő biztos jobban csinálná, de lehet, hogy nem, csak kritizálni tud, mennyi ittas férfi, s még több öltönyös, mintha minden irodista az utcára szabadult volna, s a munkásosztály otthon maradt, pedig dehogy, ha megnézi jobban őket, akkor sután mozognak az alkalmi ruhában, na de így illik, mit csináljunk, mondjuk Kovács Jóska sose vesz…

   Szeretnénk szeretni, szeretve lenni...És ezért sokmindent megteszünk, hisz bűnős emberek vagyunk. Leragadunk dolgoknál, járunk a mindennapi taposómalomban...És vágyakozunk, földi hívságokra, és szenvedünk, hordjuk a keresztünk...Nincs bátorságunk egészen átadni magunk az Ő kezébe, hogy hordozza a sorsunk, pedig tudván tudjuk: boldogok lehetnénk. Isten furcsa teremtményei vagyunk mi, gyarló emberek. Tudjuk, hogy szeret minket Jézus...Tudjuk, hogy az Ő szeretete olyan hatalmas,…

 Hetekig látszottak a verés nyomai rajta. El sem nagyon tudta rejteni, neki nem volt alapozója, a férfi megtiltotta, hogy ilyesmit használjon. Eszébe jutott, mikor először mentek el friss házasként egy esküvőre.  A nővérétől indult, a férfi otthonról. A testvére egy finom sminket vitt fel az arcára. Zöld volt a ruhája, ezért leheletnyi zöld szemhéjfestéket és éppen csak annyi halvány rúzst ami életet vitt az ajkaira. Amikor megérkezett, a…

 Bágyéá Joán szorosabban magára tekerte a subáját és közelebb húzodott a tűzhöz. Már érezni lehetett a tavasz lehelletét, de esténként még foga volt a levegőnek. Lupu, az öreg, fogatlan kutya ott hevert mellette, fáradtan sóhajtott álmában a hűséges jószág.  Bágyéá Joán időnként lassan megmozdult, egy-egy fenyőgallyat dobott a lángok közé, naptól és széltől kikérgesedett  bőrű arcán meglágyultak olyankor a vonások, bámulva a felcsapó szikrázó-illatos fénynyalábokat. Hirtelen…

  Mai napig nem tudja mi vitte rá, hogy felemelje a telefont, és segítséget kérjen számára ismeretlen emberektől. Bizonyára Isten nyújtott ily módon megoldást feléje. Rengeteg szenvedés és kín után egy reggel arra ébredt, hogy biztos van kiút, nem szabad feladja. Már csak a gyermekei miatt sem. Egyedül volt otthon, mint minden hétköznap délelőtt, a fiúk iskolában, a férje dolgozni. Sokáig nem szólt bele a telefonba, de a lelkész nem adta fel, várt türelmesen. Néha halk hangon…

 Feküdt, üveges szemeivel a plafont bámulta. Nem tudott olvasni sem, kiürült az agya. Időnként megpróbált felkelni, de a mosdóig jutott csak, ahonnan sokszor már csak alig-alig tudott vissza vánszorogni az ágyig. Néha elgondolkozott, hogy külső szemlélőnek egész érdekes lenne a helyzete, feltéve, ha bárki is bele tudná élni magát...Vadul akarta, hogy fel tudjon kelni, hogy élni tudjon, hogy akármilyen szürke napjai is legyenek majdan, nem számít már, csak fel tudja emelni normálisan…

  Csurom vizesen riadt fel álmából, könnyű hálóinge teljesen rátapadt szánalmasan sovány testére. Érezte, hogy fel kell kelnie, meg kell mozdulnia, különben soha többé nem tudja majd megtenni ezeket az egyszerű, mégis számára oly nehéz mozdulatokat. Szakadozó lélegzettel felemelkedett. Előbb csak ülő helyzetbe tornázta magát, óvatosan, félve a jól ismert szédülés, rosszullét jelentkezésétől. Jó pár perc múlva még mindig feszülten figyelte  a testét. ...Mozdulj, ne hagyd magad...meg…

  Újra és újra el kell mondanom, kiszakad a lelkemből, ki kell kiabálnom, meg kell értetnem mindenkivel! HAZAJÖTTEM! Féltve mondta jóbarát, kárörvendve ellenség: nem lesz jó, más a város, nem az amit vársz, megbánod majd...Igazat is szóltak, de mégsem... Mert öregebb lett a város, velem együtt, változott is... Plasztikai sebészek kegyetlen kézzel próbálták fiatalítani, itt -ott felvarrtak egy egy ráncot, máshol otthagyták a májfoltot, nagyobították is kebelét, egy-egy…

 Nagymamám a kilencvennyolcadik évében jár. Szellemileg, fizikailag ép, hála Istennek. Igaz, már kevesebbet jár gyalog felfelé a Kálvárián, de lefelé azért még gyakran szalad. És mikor azt írom: szalad, egyáltalán nem túlzok. Az embernek résen kell lennie, ha azt szeretné, hogy tartsa vele a tempót. Mamának felettem van a lakása. Reggelente, jobban mondva hajnali ötkor, arra ébredek, hogy sűrűn kopognak felettem apró léptei. Kipp, kopp, kippkipp, kopp, jön-megy, ide-oda, készíti a…

  Huszonkét éve...Hihetetlen. A marosvásárhelyi Elektromaros vállalat Számológépgyárában dolgoztam akkoriban. Már napok óta feszült volt a hangulat a magyarok és románok között, de még szóba álltunk egymással. Aztán elterjedt a hír: agyonütötték Sütő Andrást. Később kiderült: "csak" a szemét verték ki...Békésen tüntettünk, mintegy kifejezve szolidaritásunkat nagy írónkkal szemben, időnként skandáltunk is, követelve az anyanyelvi oktatás megteremtését, kérve, hogy az…

  Állok és nézem a várost, amely alattam terül el. Állok és nézem, és eszembe jutnak régmúlt idők... Mennyit jártunk ezeken a köveken! Gyerekként, mikor még nem értettük, mitől is fáradnak el a felnőttek, mikor a hegynek fel megyünk. Miért állnak meg időnként, hisz gyerekjáték haladni, mi meg alig várjuk, hogy a medvénél legyünk. Akarom mondani A Medvénél. Amelyik hiába van kőből, valahogy mégis lelke van,  szeretettel fogad bennünket mikor hozzá rohanunk, hátrakiálltva a lassú…

  Sose felejtem el. Álltam a márciusi napsütésben az alföldi kis falucska főterén, amelynek immár tizennyolc  éve voltunk lakói. Láttam az újonnan felavatott emlékművet a falatnyi parkocskában, mely fából készült, de nem is ez volt a lényeg számomra benne. Hanem az, hogy kimondottan képviselve volt Erdély is a szoborcsoportban.

 Eszembe jutott a sok megaláztatás, melyben részünk volt a tizennyolc év alatt. Hogy mikor megérkeztünk, és beköltöztünk egy szobás kis…

   Rút kiskacsa... mindig ez jutott eszébe a nőről a környezetének. A haja sötétbarna volt, vékonyszálú, amikor frissen megmosta, egy-egy szál mindegyre repdesett a mozdulatai enyhe elektromosságától, halványkék szemei szelíden kémlelték az univerzumot. Arcbőre fehér, már-már áttetsző, az orra körül halvány szeplők tarkították. Vékony kis testalkata elveszett a világban, könnyed léptekkel igyekezett reggelente a munkahelye felé, fekete-szürke kockákból összevarrt hátizsákkal, szürke…